Cserepes szájú, nézd az ég, kiszáradt az ajka.
Repedezett arcán mind a kék, megfáradt szemem csüng rajta.
Nem kell, hogy olyan messze néz, a kékség nagyon messze még,
lehet, én vagyok túl közel, lehet, nem éget úgy tüzem.

Lehet, hogy lentről látjuk másként, lehet, minden összeforr,
ott az égi messzeségben, hol a kékség átkarol.
Lehet, hogy szánalmasan fáj még, az hogy nincs mi átölel,
s az a végtelen nagy kékség nem enged még közel.

Tapogasd újra a földet, morzsolt rögöt vigye a szél!
Ujjaid közt aranypermet, bármerre sodródik, földet ér.
Most fejünk lehajtva így jó, fölöttünk megszűnt már az ég,
csak befelé szabad néznünk, mert elcsábít újra a kék.

Lehet, hogy lentről látjuk másként, lehet, minden összeforr,
ott az égi messzeségben, hol a kékség átkarol.
Lehet, hogy szánalmasan fáj még, az hogy nincs mi átölel,
s az a végtelen nagy kékség nem enged még közel.

Lehet, de nem szabad, hogy a percet elszalaszd,
mikor minden eléd tárul, s a kékség összezárul.
És még mindig itt vagyok, újra meleget adhatok,
nincs távol és közel, a kékség együtt visz el.

Lehet, hogy lentről látjuk másként, lehet, minden összeforr,
ott az égi messzeségben, hol a kékség átkarol.
Lehet, hogy szánalmasan fáj még, az hogy nincs mi átölel,
s az a végtelen nagy kékség nem enged még közel.

Tapogasd újra a földet, morzsolt rögöt vigye a szél...